Színházban voltam szombaton, a nagyszínházban. Az ügynök halála c. Miller darab volt műsoron. A teltházas nézőtér valószínűleg a darab jó hírverésének volt köszönhető, mert végre engem is megmozdított. Ritkán járok az utóbbi időben színházba. Régen bérletem volt a nagyszínházba, és
egy-egy darab kapcsán
a játékszínben és a kamarában is előfordultam, ma csak 3 havonta megyek el "a varázslatra".
Haumann Péter főszereplésével magasabb színvonalban bíztam, meg terjedt a "forinton", hogy nagyon aktuális, benne van a mai Magyarország. Igazi társadalomkritika, amely nagyon "ott van" és mai sorskérdéseket lehet művészi módon látni a darabban. Szóval nagy volt a várakozás. Természetesen kíváncsi is voltam Haumannra.
A szünetig csak kerestem magam, és csak néha-néha "jött át" a darab. Nem akartam érteni a díszletet sem. Túl szájbarágósnak tűnt. Bob Dylan zenéjét még el is fogadtam. (Egyébként szeretem) De azt, hogy nekem így kell látnom ezt a darabot, azt nem. A színészek jól játszottak, de nem marad különösen emlékezetes.
A darabnak örülök, mert szeretem a drámát, a prózai darabokat. A zenés, "vidám nyugdíjas" darabok sokkal távolabb állnak tőlem.
Egyébként életem legrosszabb színházi élménye egy operához, a Bohémélethez kötődik, amikor is valószínűleg elaludhattam, mert kimaradt egy nagy rész valamelyik felvonás alatt -már nem emlékszem pontosan - és csak a felvonás végére ébredtem fel. Nagyon kellemetlen volt. Biztos bennem volt a hiba... a szomorú az, hogy a partnerem is hasonlóképp járt.
A második felvonásra már elmúltak az illúzióim, és így kellemesen csalódtam benne. Jóval erősebb volt, végre drámát (!) láttam. Itt a színészek is mintha jobban játszottak volna. Alig-alig ült le a darab és időnként még a feszültség is érezhető volt. Sajnos a végkifejlet megint szájbarágósra sikerült, Guns and Roses-zal, és hangos zenével. Nem tudom, hogy ezzel kell-e kifejezni, mindegy. Ez egy kicsit rontott az egészen.
Nem bántam meg, hogy ott voltam, a színészi játék kapcsán még kaptam is egy kis pluszt, mert néhol visszaköszönt egy-egy általam is tapasztalt korábbi élethelyzet. Végül is ez is a színház lényege.
A szünetig csak kerestem magam, és csak néha-néha "jött át" a darab. Nem akartam érteni a díszletet sem. Túl szájbarágósnak tűnt. Bob Dylan zenéjét még el is fogadtam. (Egyébként szeretem) De azt, hogy nekem így kell látnom ezt a darabot, azt nem. A színészek jól játszottak, de nem marad különösen emlékezetes.
A darabnak örülök, mert szeretem a drámát, a prózai darabokat. A zenés, "vidám nyugdíjas" darabok sokkal távolabb állnak tőlem.
Egyébként életem legrosszabb színházi élménye egy operához, a Bohémélethez kötődik, amikor is valószínűleg elaludhattam, mert kimaradt egy nagy rész valamelyik felvonás alatt -már nem emlékszem pontosan - és csak a felvonás végére ébredtem fel. Nagyon kellemetlen volt. Biztos bennem volt a hiba... a szomorú az, hogy a partnerem is hasonlóképp járt.
A második felvonásra már elmúltak az illúzióim, és így kellemesen csalódtam benne. Jóval erősebb volt, végre drámát (!) láttam. Itt a színészek is mintha jobban játszottak volna. Alig-alig ült le a darab és időnként még a feszültség is érezhető volt. Sajnos a végkifejlet megint szájbarágósra sikerült, Guns and Roses-zal, és hangos zenével. Nem tudom, hogy ezzel kell-e kifejezni, mindegy. Ez egy kicsit rontott az egészen.
Nem bántam meg, hogy ott voltam, a színészi játék kapcsán még kaptam is egy kis pluszt, mert néhol visszaköszönt egy-egy általam is tapasztalt korábbi élethelyzet. Végül is ez is a színház lényege.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése