Oszd meg és uralkodj!
Az állami alkalmazotti lét 1990 utáni fejlődéstörténete szép lejtmenet. Először szétválasztották köztisztviselőkre és közalkalmazottra a közszférában dolgozókat. Jelentkezett ez abban, hogy jogszabályokkal támasztották alá a két létet. Az állami, megyei és önkormányzati hivatalokban dolgoztak a köztisztviselők, minden egyéb állami alkalmazotti lét a közalkalmazotti státuszba tartozott: egészségügyi, oktatási, kulturális terület, hogy csak a legfontosabbakat emeljem ki.
Az alkalmazás végzettséghez volt kötve. A köztisztviselőknek előírták a közigazgatási vizsgákat. A közalkalmazottaknak bizonyos időszakonként valamilyen képzésen kellett részt venni. Nyilván a hivatalos fizetésekben és az adható kiegészítő juttatásokban is eltéréseket határoztak meg.
Aztán jöttek a további bontások, és lettek a kormánytisztviselők, majd az állami tisztviselők. A vezetők (politikai delegáltak-a továrisik) bérei pedig elszálltak az ALKALMAZOTTAK juttatásaihoz képest.
Végrehajtani! A szabálykövetés
Az állami tisztviselők már egy komolyabb szakmai, de elsősorban politikai szűrűn mentek át mielőtt státuszt kaptak volna. A nemzetbiztonsági átvilágítás bizonyos esetekben kötelező. Ott pedig nincs személyiségi joga a munkavállalónak. Nekik végrehajtó , azaz katona kell és itt van a probléma, a mindenkori dilemma. Ördög vagy Megváltó, a gonoszság szolgálata vagy a tisztesség, a lélek feláldozása, eladása, vagy a kilépés a rendszerből.
A II. Világháború előtt az SS-nél vezették be a feltétlen hűséget a Führerhez. Ez azt jelentette, ami a fentről érkezett parancs, az hezitálás nélkül végrehajtandó. Még akkor is ha a saját gyerekéről volt szó, ha meg kellett ölni. Na ez az etalon az állami hatékonyság szempontjából. Kimondva kimondatlanul a műveletlen, iskoláikban a szakbarbárságig eljutó, alulról érkező erkölcseikben megingatható emberek, a jóhiszeműek, a szabálykövető ostobák azért a "húsz ezüstért" eladják a tisztességüket, ha volt egyáltalán. Ezek bármire képesek.
Képesek is voltak a Náci Németországban, majd a szovjet típusú rendszerekben, amikor emberek tízezreit, százezreit nyomorították meg bizonyos ideológiák (aberrált emberi érdekek) mentén.
Ez itt a filozófiai, erkölcsi kérdés. Mi az amit egy állami alkalmazottnak meg kell tennie még és mi az amire NEM-et kell mondani. Ekkor hangzik el otthon az a bizonyos KIFOGÁS a családra hivatkozva: Ilyen nyugis, jól fizető állásom nem lesz még egyszer. Tehát megteszem, még ha tudom is, hogy ezzel másnak ártok.
Nem tudom melyik a rosszabbik eset, amikor az ostoba nem tudja, hogy a tettével rosszat tesz. Sok esetben meg is lehet érteni, mert a gonosz terv egészéből mindenki csak egy szeletét oldja meg. Kikövetkeztetni pedig nem tudja, tudatlansága miatt.
Kié a felelősség?
De vajon a mai rendszerek döntéseihez a szakmai előkészítést végzőké, vagy döntéseket hozó vezetőké, vagy a politikusoké, vagy a legutolsó végrehajtóké-e a felelősség. A válasz egyértelmű: MINDENKINEK felelőssége van, igaz más mértékben.
A magyarországi zsidók deportálását és a németek malenkij robotra kényszerítését is előkészítő magyar közigazgatás legutolsó láncszemeinek is van felelőssége, nem csak az ukázt adó felettesnek.
Ezért a politikusnak se csak annyi legyen a tét, hogy legközelebb nem választják meg, elveszti jól fizető zsíros politikai állását, hanem börtönbüntetéssel is sújtsák az erkölcstelenségért, igazságtalanságért. De ma ez nincs így.
Ezért kívánatosabb mind a mai napig a klasszikus liberális demokrácia mint az önkény valamilyen formáját is mutató államberendezkedés. Bár ilyen ma már csak a történelemkönyvekben olvasható.
Megoldás
Az engedelmességi lánc megszakítása.
